Miért is hajtunk?

2011.01.17. 17:41

A tengerparton szegényesen öltözött ember fekszik egy halászbárkában és szunyókál. Mellette áll egy elegánsan öltözött turista, és éppen színes filmet fűz a fényképezőgé- pébe, hogy megörökítse az idilli képet, a kék eget, a békésen tarajozó, fehér hullámokkal barázdált zöld tengert, a fekete bárkát, a halász piros sapkáját. Katt! Még egy kattanás, és – mivel az Isten a hármasságot szereti – biztonság kedvéért harmadszor is: katt!

Az idegen, csattanó zajra a halász felriad, feltápászkodik, álmosan cigarettát keres, az udvarias jóindulattal eltelt turista azonban megelőzi, és maga nyújt feléje egy csomag cigarettát. Szemlátomást beszélgetésbe akar elegyedni vele.

– Ma gazdag fogás várja, ugye?
A halász a fejét rázza.
– De azt hallottam, hogy ilyen időben jó a kapás!
A halász bólint.
– No, és nem fut ki a tengerre?
A halász a fejét csóválja.
– Talán rosszul érzi magát?
A halász a taglejtések nyelvéről végül áttér a normális beszédre.
– Nagyszerűen érzem magam - mondja. Soha életemben nem éreztem magam ilyen jól. Feláll és kinyújtózik, mintha atlétaszerű testalkatáról szeretne bizonyságot tenni.
– Egyszerűen fantasztikusan jól érzem magam!
A turista arca egyre szomorúbb lesz, és már nem tudja elfojtani kérdését, amely úgyszólván a szívéből fakad:
– De akkor miért nem megy ki a tengerre?
– Mert ma reggel már kint jártam.
– És jó fogás volt?
– Olyan jó, hogy most már nincs miért még egyszer kimennem. Négy homárt, két tucat makrélát fogtam...
A halász végre teljesen felébred, beszédesebb lesz és megnyugtatólag veregeti a turista vállát, akinek gondterhelt arckifejezését az alaptalan, de megható bánat jelének tartja.
– Még holnapra és holnaputánra is futja – jelenti ki, hogy végképp levegye a terhet az idegen válláról.
– Nem akar rágyújtani az én cigarettámra?
– Köszönöm.

A cigaretta a szájban, megint katt! A turista fejét csóválva letelepszik a csónak szélére, fényképezőgépét maga mellé teszi – most szüksége van arra, hogy mindkét keze szabad legyen, mert kellő nyomatékot akar adni beszédének.
– Nem szeretnék beavatkozni személyes ügyeibe – kezdi -, csak hát képzelje el, hogy ma másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is kifut a tengerre, és akkor három, négy, öt, sőt talán tíz tucat makrélát fogna... Képzelje csak el!
A halász bólint.
– És nemcsak ma, hanem holnap, holnapután is – folytatja a turista -, egyszóval mindennap, ha szerencsés napnak bizonyul, kétszer, háromszor, sőt talán négyszer is kifutna a tengerre... el tudja képzelni, hogy akkor mi lesz?
A halász a fejét rázza.
– Legfeljebb egy év múlva motort vásárolhat, két év múlva újabb bárkája lesz, három-négy év múlva pedig bizonyára vásárolhat két csónakot, és azzal aztán még többet fogna, egy szép napon pedig két motorhajója lenne, és... – a lelkesedéstől egy pillanatra elakad a turista hangja – kis hűtőházat épít, esetleg füstölőt is, aztán meg konzervgyárat, saját helikopterre tesz szert, hogy a levegőből figyelhesse a halvonulást és rádión utasíthassa a motorhajóit. Aztán engedélyt szerez, halvendéglőt nyit, és saját maga közvetítő nélkül exportálná a homárjait egyenesen Párizsba... és akkor...
A lelkesedéstől megint elszorul a turista lélegzete: a fejét rázza, szinte megfeledkezik szabadságának örömeiről, lelke mélyén szomorkodik, és úgy nézi a békésen gördülő hullámokat, melyek között a ki nem fogott hal bukfencezik.
– Akkor... – mondja, de az izgalom még mindig megbénítja.
A halász megveregeti a vállát, mint ahogy a gyermekét szokás, akinek a torkán akadt valami.
– Akkor mi lesz? – kérdezi halkan.
– Akkor – mondja halk elragadtatással az idegen -, akkor leülhet ide a partra, szunyókálni a verőfényben, és nézheti ezt a gyönyörű tengert.
– De én most is ezt teszem! – válaszol a halász. – Nyugodtan üldögélek a parton és bóbiskolok. Csak a maga kattogása zavart meg...
A turista töprengve távozik a parttól. A munkára gondol, amelyet mindig eszköznek tartott ahhoz, hogy egy szép napon megszerzi magának azt a lehetőséget, hogy többé ne kelljen dolgoznia. Arcán most nyoma sincs az együttérzésnek a szegényesen öltözött halász iránt – csak egy kis irigység látszik rajta.

Heinrich Böll: Beszélgetés a tengerparton (fordította: S.Gy.)


Szerző: cC | 3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://varacsk.blog.hu/api/trackback/id/tr182590849

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

okopiacter 2011.01.18. 16:06:21

:)) Ismerős történet,már hallottam egy párszor! És nagyon igaz. Kicsit más témában, velem is előfordult. Kicsit más témában, de egy ismerősöm egy "nagy üzlettel" agitált egy darabig, hiába. A szabad időbeosztás már rég megvolt az életemben, és rá kellett döbbentenem, hogy a többi, amit kínál, számomra nem csáberő, ha ezért csapágyasra kell hajtanom magam és még csak nem is fontos számomra. Neki annál inkább az lett, volna, mert ha csatlakoztam volna, az ő üzlete nő. Teljesen kész volt a pali, hogy "nekem nincsenek céljaim" :))) legalábbis abban az értelemben, mint neki... Mikor felsoroltam, mit akarok elérni a köv. 5-10 évben azt kérdezte: "És neked ez elég?" Mondtam: Még sok is! (Nem kacsalábon forgó palotát és luxuasutót tűztem ki, mint ahogy azt elvárta volna). ma ezt kb. úgy fogalmaznám meg, hogy "csökkentsem az ökolábnyomomat". 5-6 éve még nem voltam benne annyira ebben a témában, de mára tudom, hogy már akkor is erre törekedtem. Na, hát ettől totál lepadlózott. És ha most elmondanám neki, hol tartok ebben a projectben, szerintem még jobban lepadlózna :))))

cC 2011.01.18. 17:02:34

majd rájön...vagy nem, de az az ő baja lesz.
el sem tudom képzelni, hogy valakinek fontosabb az emberi kapcsolatoknál a luxusautó meg a palota. kivel fogja élvezni? a pénzen vett "barátokkal"?

okopiacter 2011.01.18. 19:32:42

@cC: Hát, ő kb. igen. Meg vénzen vett nőkkel, már bocs... Mondtam neki, hogy készíthetek én mondvacsinált "Célfüzetet", de az nem én vagyok! Pedig akkor még közel sem voltam az aki ma vagyok. Mindig jókat vigyorgok, mikor az ilyen fazonok az "anyagi függetlenségről" papolnak, meg azért hajtanak :)) Közben ők a legnagyobb függők. Ha nem tennék elé egy pláza-kajáldában vagy valami drága étteremben a kaját, éhen is halna a legtöbb... Mármint azért, mert szerintem még elkészíteni is lusta. Hát, lehetne beszélni arról, hogy ki is a független... Bennem már elég más kép él erről.